„Amikor kitapintottam a csomót, már tudtam, hogy baj van. Nem késlekedtem, orvoshoz fordultam, és onnan már számomra gyorsan következtek az események, mindig volt mit tenni, vizsgálatra menni, műtét, felépülés, kemoterápia, sugárterápia. Mindig voltak rövid távú célok, amiket el kellett érni, átesni rajta, megdolgozni érte. Azt gondoltam, kemény nő vagyok, a családomért, a gyermekemért és magamért kibírok mindent. És egy ideig az is voltam...
Aztán elvesztem.
Mindenki körülöttem kedves volt, segítőkész, bátorító, de ez valahogy nem volt elég, elfogyott az erő, és nem tudtam átlendülni a nehéz napokon, csak újabb nehéz napok következtek. Régi és új ismerősök hívtak (sosem titkoltam a betegségemet), előbb-utóbb sok mindenkihez elért a hírem. Egy nap hívott egy régi egyetemi csoporttársam, maga is már tünetmentes daganatos beteg, és megkérdezte: „Pszichológusnál jártál?” És elindult a vezérhangya, talán ez lehet a kulcs, hogy ezt az elveszettséget legyőzzem. Csoporttársam segítségével találtam meg azt a támogató csoportot, amelyen keresztül sokféle lehetőséget kaptam a lelki és testi gyógyulásra. Megtanultam relaxálni, a képzeletemet használni a felépülésemhez, főzőtanfolyamra járok, kipróbáltam a jógát. Rengeteg információhoz jutottam, amit talán sosem fedeztem volna fel magamtól. Találkoztam csodálatos emberekkel, akik a hasonló cipőben járva megértettek.
Röviden úgy fogalmaznám meg, hogy az orvostudomány meggyógyított fizikailag, amiért hálás vagyok. Kiváló orvosokkal hozott össze a sors, de tudomásul kellett vennem, hogy bármennyire is hozzáértők szakmailag, megértőek és figyelmesek is, nem az ő feladatuk, és lehetőségük sincs rá, hogy mély lelki támogatást nyújtsanak a felépüléshez. Ehhez kell a család, a pszichológus, a mentálhigiénés szakember, a csoportterápia, a sorstársakkal együtt látogatott programok, sok apró tégla, ami megerősíti, újjáépíti azt a megroggyant várat, ami a betegség miatt lettem.
Köszönöm.”
T.K.
